KV, cigi, láncfűrész

Egy újabb nap a naptárban.
Reggel felkel, kávé, cigi, láncfűrész.
Indulni el, mert maradni szar. Hangosak a falak.
De nemsokára már nyakig leszek. És tényleg!
Jó a víz, nem hideg, nem meleg. Olyan, amiben jó a levés.
Pffuuuuu!!!!
És ez még mind semmi! Nem indult be a hadigépezet, ami szétőrli agysejtjeim.
Disznókra pattanunk, és egyenesen a holdig lovagolunk!
Útközben hagyom az eszem menni másfele. Ő meg megy is.
Néha ki is esik ezmegaz.
Hirtelen képváltás.
"Mit kérsz?" -Szól egy női hang - "Sör, Bor, Whisky-kóla vagy vodkanarancs?"
Áááááááá!
"Bizarr, de ebben a sorban pont jó lesz!"
Kommentálni nem kell. A hely viszont életre bíztató:
Füstös sötét klubbnhelység.
Egy 2 méter magas Ogre egy nagybőgőn jáccik, mellette egy bárány béget.
Az asztalokon félig vagy teljesen üres poharak, néhány teli hamutál és
pár eszméletlen ember.
RECCS!
Az ajtó tokostul repül másfél métert.
2 kalóz belép, és tudjuk: "kicsit sok volt!"
Filmszakadás.
Felkapaszkodunk megint a disznók hátára.
Utazunk időn, téren át egy messzi világba el innen.
"De mikor érünk oda?" kérdi valaki, akinek a fejét egy percel később
magam vágtam le egy uborkával.
Illúzió darabokra hullik szét, és a mámor lassan fáradságba csap át.
Nembánom, akkor reset.
És az ágyamban találom magam.
Felkelek, Kávé, Cigi, Láncfűrész...

...

A két kissrác állt egymással szemben. egyikük keze vérzik, a másik elfut elõle. a fûzva térdre rogyik, ereim beleremegnek, de nem én tehetek a halálról sem, miért gyûlöl az élet? A testvérem elfut elõlem, a nagypapa bicskáját a földre ejti. nem értem a futást, nem érti a vágást. egymást hagyjuk elmenni, a világ egy más helyére.
Keresni megyek, el a messzi vidékekre, ahová eltévedt a gólya. ott kell lennie, valahol odakinnt. talán most is sír, mert bántották rosszemberek. talán most is az eget nézi, holló csõre ütötte lyukakat köti össze. keresésem eredménye lesz a siker, aminek a végén életem utolsó erejével ölelelm haldokló húgom testét magamhoz. merthogy vége lesz ott már mindennek, az oltáron szeretkezünk egy utolsót, hadd lássák a szürke emberek ahogy meghalunk a szerelmünkbe. Szívünk nem veri az élet ütemét, vérünk a testünkbe alvad majd. szétrepednek a vénáink, a fehét falat vörösre festi a kín. szellemként nézzük majd végig, hogy válik a testünk a halandóság mardalékává. ünnepeljük a halálunk.
megtalállak egyszer, bûnös kishúgom!

álomba merült a poéta, ajtaját maga mögött
kulccsal és varázzsal alaposan bezárta.
üldözve lett innen, mint egy gyűlölt idegen.
hetek teltek el, hónapok is már,
mióta üresen áll a vár.

a tinta nem fénylik a papíron,
a jelentés sekél vizekre tévedt.
fejemben a hang, fülembe imákat mormoló
csendben van. nem szól már hozzám.
---
kép amit látok:

egy betonszürke panel-kocka
lemenő nap utolsó sugara
rózsa-színt okád a falakra.
egy fenkölt regénybe sem illik ilyen.
csomó ember sétál a járdán,
gondolattól mentálisan árván.
a gáztelep tornya, a sötét elme-gyógyintézetnek
hitt alter-nat-ínva
kupolás csúcsa az ég kék színét magába fogadja,
ölelkeznek, összebújnak, örök-öröklött
gusztustalan fattyat nemzenek a világra...
a tájból kilóg, egyedül maradt egy múlt világ ósdi hagyatéka.

de ki tudja? talán egy ember vete karjába,
lett belőle betegek kvartélya.
rácsos gumifalú rezidencia.
éjjnek idején felsikít a mihaszna angyal,
Napólieon és Nagy Sándor falszomszédja.
zárt ajtók mögött egyedül a világban.
saját magukra maradt agyatlan banada.
Áramot a régi generátor csihol és szül,
a falakban a régi réz-vezeték-bölcsőbe rakja.
izzanak az üveggömb-börtön lakói,
volfrám és a könnyelmű argon.
halkan zúg a pince konok királya,
a műbőr fotel-szerű elektromos szarka.
két fémlap-csőre egy pillanat alatt
fogják az ember fejét közre.
erős szippantással, morgó buzgósággal
a legerősebbet is földhözvágja.
köpet és hányás folt körülötte,
az áldozatok számáról tanúskoditk halkan.
ezen a rémes helyen lakik,
Kevin Koszner és a társa, Dr. Habib...

happening....

ma ismét egy helyen voltam, valakivel, valamin ültünk. személy szerint én egy kisebbfajta szalma vérdenevéren szántottam az eget kettéfelé, és mellettem röpült egy kedves barátom egy alföldi sárkányon vágtatva.
és ekkor, eszembe gondolat szaladt. egy régi ígéret, amit már sosem lessz módom beteljesíteni. mert egyeseknek rövidebb, ami másoknak hoszabb. de amúgy milyen hosszú? napról napra nő bár, de van amikor egyszercsak vége szakad.
fájdalom, de felismerés. ki tudja, az enyém meddig ér. mint a takaróm, amivel nyújtozkodhatok reggelente, ha lesz még olyan az apokalipszis tüze után, amit Mr. W. Rupert fog művelni, mikor észreveszi a kedvenc lopott cabrióján a karcolásnyomokat, amit előző éjjel szedett fel a kocsmatúra alkalmával. régen volt, szinte lesz egy hét, mire kijózanodik.
de egyszer csak rájön. akkor Steve McMillan és Shiney Moon barátaimmal karöltve ott fogjuk várni a világvégét. nagy tűzvész lesz, az ziher!

"látni fogjuk szemünkkel, feleim: ezek voltunk, míg a létet vittük a hátunkon,
egyfajta súlyként cipelve. igen feleim, ezek voltunk már akkor is, mielőtt az ég tűzbe borult volna, mielőtt az angyalok szárnyaszegetten az utolsókat rúgják. akkor látjuk mivé lett a világ, mivé tettük, látjuk majd, hogy mi is ezek voltunk, vagyunk és egybeolvadunk már vele. hamuk voltunk eddigis, és most a világot is hamuvá tettük, magunk is felvesszük ezt a formát, örökké egybeolvadva azzal, amit teremtettünk. hamuvá leszünk, hisz hamuból lettünk..."

egyszercsak elszökött egy betű...

megunta, hogy egyedül nem képez szót, mindig a többi betű fogja közre. Vele nem kezdődik mondat, nagybetű létről ő csak álmodik. ilyen rossz szociális helyzetből mire is száíthatunk? hogy sokáig bírja?
na neee!
az Á betű ékezetével döfné le magát a kicsike, de fel sem éri, ígyhát kivonult, elbújdosott. Messzire elmenekült az ÁBÉCÉ-ből elszökött az ablakzsiráfból. apró könnyeit kis tócsákba gyűjtve maga mögött hagyja szana és egy kicsit széjjel. magas fákra felfutott a nyári éjszakán, onnan magányában a holdat bámulta.
Téli fagyokban végtelen pusztákban hagyta a bizonyítékot: valaki itt járt. apró lábnyomait a hó alig vette maghába, de aztán csak-csak, hosszas rábeszélés, sírás-rívás után pinduri nyomokat zárt magába a világos csillám-tenger.
A folyó parton az elnyílt nyár és fűzfák vattaszerű termését gyújtogatta a cigijével, amiíg a füstszűrő olvadt-műanyag íze a száját megpattintotta. magas ívben repült a csikk a hömpölygő vízáramba.
CSOBB!
és máris háromszáz nyolcvan liter vízet szennyezett meg. a halak meg csak mammogva lesik a megolvadt nyálas műanyagsdarabot. dehát láttak már ilyet, de jópárat. Nade olyat még a legvénebb halak sem láttak, de még a tengeren sem, ahol öreg halászok halásznak halakra, hogy egy könyvet kinyit valaki, és nem tudja elolvasni az elő mondatnak csúfolt betűegyveleget, mert nincs értelme. Valami nem stimmel. hiányt érez az ember, hogy a szöveg teljesnek hinné, hisz nem hiányzik az utolsó oldal, de mégis egy kulcs hiányzik az értelméhez!
Mi lehet az? az a fontos dolog, ami nélkül a világ a feje teteére áll, elveszti értelmét a mondat. a szó sem lesz ugyanaz, a csikofagyi is elveszti az ízét?
Csak nem?!? az az aprócsa, fránya elkóborolt kissebbségi komplexusban szenvedő kis betű?

elindultam a lejtőn... felfelé. egy monokinis herceggel, de hál' istennek ő is mint én, a nőket szereti. meglépett a királyságából, menekült vagy háromszáz országon keresztül, és belémbotlott. nembaj, épp egészségügyi mentális regenerációs körutamon voltam, eldobni a konformista gondolatsorozatok rémképeit. egy ikea kanapé, egy elmúlt elromlott kapcsolat, fájdalmak és örömök. ezeket kellett megosztanom az univerzum.
és ott álltam egy fa mellett, a felesleges nedvességet üríteni állt szándékban benne, de inkább mégsem, amikor megláttam a búsúló herceget. akkor inkább kétfával odébb öntöttem ki a megposhadt teát.
miért búsulol, herceg?
mert a apám nem ad királyság részt.
nembaj, ha a beszéd nem is erőssége, de elgalább málhásszamárnak elmegy velem ahova indultam egy messzi vidékre egyedül bár, de most csatlakozott hozzám szóval szó nélkül szótlan szaladtunk az úton. kezdő volt még a barangolás és az élés művészeti ágazatában, mármár laikusnak és pancsernek elhordanám, amikor éjjel aludni tér, és a finom gondolatokkal megtelt holdnak hátat fordítva horkol, de engem nemzavarhogyalszik. főzök kávét majd reggel, de ezt az éjjel sem hagyom ki, ide tudom, élmények várnak, amíg a buta alszik, és a folyóparton gyűjtöm a reggeli kávémhoz a babot és a pörkölőmasinériához gázt akarok fejleszteni egy kakukkból.
bár a madár készséges volt, ígyis kellett vagy kéthárom óra. "de leüjjük, mint a vétén. atta tét-háom óát!"
gyalog indultam a fára fel, de az oldala elég érdes volt ahhoz, hogy felébresszem, a földigilisztákat a hónom alatt tobzódó földgolyón. hangos anyázások közepette a nyúl cipőjét próbáltam a lábamra húzni de beláttam, nincs sok értelme, mert a giliszták amolyan nem igazán gyors-léptűek, ezért van időm még egy kis szabadidőre, mielőtt elharapom a vérgiliszták torkát egy határozott jó fellépésnek tűnő harapáshangot követő mozdulatsorozattal.
RECS!
az üldözőim kétszerannyi darabban a földön hevernek, mint az előbbi számosságukat tekintjük alapul véve a dolog lényegi részének elemzésénél. a fa tetején ülök egy ágon, és a cigimet szívom, az agyamból pedig a gondolatokat a holdnak hajigálom, ő pedig egyenként és egyszerre kapja el őket. jól összegyűri, formaldehidbe rakja, egy befőttesüvegbe gyömöszöli őket, és elteszi egy olyanféle bőröndbe, amiben az én dolgaim már elég nagy helyet foglalnak el, még úgyis hogy a láda feneketlen, ráadásul a zárja is nyolcjegyű számkombináció, amit visszafelé kell pörgetni, hogy jól kinyíljon az ajtaja, és a gondolatok milliárdjai ömöljenek szerte széjjel a föld minden apró szegletébe, minden halandó, élő fejébe bekerülve egy kis töredék, és talán ennek köszönhető, hogy vannak olyan politikusok a földön, akik néha magukba is néztek, átgondolják az életüket, és nudista módjára új életvitelt kezdenek.
és talán az lenne a legjobb, ha az egyik ilyen megváltoztató gondolatcsomagot annak a gonosz lelkű politikusnak a fülébe-agyába-lelkébe dobhattam volna, aki kicsivel később egy befagyott olajtavat lopott el, amin ártatlan és ártott lények békésen korcsolyzhattak eddig.
mert akkor a világ történéseinek egy része biztos, hogy máshogy alakul. lehet, hogy egy kis csillag de csak LEHET HOGY, még ártatlan lenne, és ragyoghatna. de nem!
hát ez egy ilyen izé... egyveleg az éjszagában, mert régóta nem csináltam ilyet. le is estem a fáról, eltörtem a cigim és fáj a hajam is. ezt még gyakorolni kell, mert a formából, amiben egy ideig én is benne voltam, már kiestem. vissza tudok mászni, fogok is, mert jólesznekem!

A nagyátlag

Mint minden történet, ez is reggel kezdődik. Nem kellett sokáig várni, amíg felfedezik a szomszéd holttestét. Az ajtó melletti ablak betröve, a szilánkokat vérfoltok díszítik. A garázsajtó lecsukva. Az autó nagy sebességgel csapódott neki, mert félig az épületben volt. A vékony ajtószerkezet és a masszív fém-monstrum közti csatát egyértelműen a jármű nyerte. Pedig a szomszéd felesége, Mrs. Thomas Crowl vékony hab teste is felfogott valamennyit az ütközésből. De még ez is édeskevés, ha majdnem háromszáz lóerő közel száz mérföldes sebességgel csapódik neki. Átszakadt az ajtó, a középkorú nő pedig a nagy rohanásban elvesztette a fejét.... de én megtaláltam.
A férj, Thomas Crowl egy teljesen hétköznapi irodai munkás volt. Középvezető egy multinacionális cég kihelyezett központjában. Nyugodtan aludt, amiután zsebébe gyűrte a karácsonyi prémiumokra félretett összeget. A könyvelést is elintézte, persze ez már kisebb mellékköltséggel járt. De megérte. Alig fél órás munkával majdnem ötven ember egyhavi fizetését tudta a saját kajmán szigeteki bankszámláján. Ugyanazon a bankszámlán, ahonnan pár órával később egy hotelszobát bérelt ki egy városszéli fogadóban. Ismerik az ilyen fogadókat.
Nem? Kifejezéstelen arcú recepciós, kissé poros a pult. A kulcsok a szívárvány minden színében pompázó olcsó műanyag kulcstartók társaságában, a szekrénybe vert szögeken lógtak. Nem volt huszonnégy órás portaszolgálat, nem volt jakuzzi, nem volt a kivett szoba bárpultja sem megtömve a leghíresebb viszkikkel, vodkákkal, ginekkel. Sőt. A szobában tulajdonképpen bárpunt sem volt. Sem pedig italhűtő. Csak egy franciaágy, ízléstelen huzattal, két oldalán éjjeliszekrénnyel, rajtuk 1-1 pohárral. Egy kis fürdőszoba párosult minden szoba mellé. Egy zuhanyfülke, egy mosdó és vécé. De egy nagyon nagy előnnyel rendelkeznek. Diszkréció. Ami itt benne foglaltatik a szoba árában, azért a belvárosban borsos árat kell fizetni. De itt nem. Itt nem kérnek személyigazolványt az embertől. Itt csak egy nevet kell a apír aljára fikrantani. Nem feltétlenül kell egyeznie a születési anyakönyvi kivonatban feltűntetett névvel. Lehet akármi. Az elmúlt pár évben megfordult itt már szinte mindenki. George Washingtontól Elvis Presleyig mindenki. A nyilvántartás szerint még Kennedy elnök is megszállt itt, ráadásul pont Fidel Castro mellett. Mindenesetre vicces.
A kajmán szigetekről pont most mozdult meg kisebb összeg, pont egy ilyen hotel halljába, egy bankautomatába. Már számolta is a pénzt. Halkan kidobta a gép, és jelezte, hogy most már elveheti a kártyát. Thomas ki is vette. A pénzt is. Beszállt a liftbe, de a pénz nem az ő zsebébe került. Nem. A mellette álló hölgy tette el. Hölgy... inkább lány. Azelőtt tíz évvel még csak az első osztályt szerette volna elkezdeni. Most pedig kétezer dollárt rak a nylon borítású bordó kistáskájába. Nemrossz teljesítmény.
Kattan a zár az 56-os ajtón. Belépnek. Előbb Cristy megy be, utána Thomas. Félig uriember, félig mocskos gondolatokkal megáldott férfi. Persze, hogy előreengedi a lányt. Végig is nézi a testét. Az ajtó becsapódik, és Thomas nekiesik a lánynak. Az ágyra löki, és csókolni kezdi. A lány hagyja magát, hisz már megkapta a pénzt. Most jön a munka. Tűrni. Tűrie kell, hogy ez a becsületes családapa hogy csókolja végig a testét. Leszedi róla az összes ruháját, és megdugja. A lány hagyja magát, amikor pofon vágja. Hagyja magát a második, a harmadik és a negyedik pofon után is. Thomas nyeregben érzi magát. Cristy pedig keresett kétezer dollárt. Csupán azzal, hogy hagyta, hogy egy teljesen idegen pasi lefeküdjön vele, felpofozza, seggbekúrja és megalázza. Thomasnak megéri a kétezer dollárt. Neki mindegy. Úgysem dolgozott meg érte. Cristynek megéri.
Az „aktus” után lezuhanyzik és felöltözik. Nyugodt szívvel távozik a főbejáraton, itt úgysem számít. Itt senki sem lát semmit. Beszáll egy taxiba, és a belvárosba hajt. Kiszáll egy kis utcában. A környék nem Manhattan. Nem a fényűzés és a pompa példaképe. Nem is a gettó. Nem szól rap a magnókból. Nyugodt hely, nyugodt környék. A közértben kenyeret vesz, tejet, egy fél rúd kolbászt. A higéniai részlegen leemel egy csomag tampont, egy szappant és egy csomag pelenkát. A bevásárlólistán felsorolt dolgok mindegyike a kosárban hever. Akkor kassza, fizetés és távozás.
A lakás kapujában a kulcsát keresi. Valahol a táska mélyén van. valahol itt kell lennie. Vagy talán a zsebében? Pedig nem könnyű elveszíteni. Jókora kulcscsomó a maga 16 kulcsával, a rózsaszín félig kopott nyúlfarokkal és egy kb öt centis piros szívvel, Cristy felirattal. De itt sincs. A zsebeiben sincs.
Fáradtan koppan az aktatáska a földön. A válfára felkerül a szövetkabát, a cipő pedig a szekrénybe. Thomas a kocsi kulcsát az ajtó melletti asztalkára dobja. Feleszi a jólmegszokott papucsát és a konyhába megy, üdvözölni a feleségét, és vacsorázni egy jót.
Késett. A vacsora még nem hűlt ki, de nem gőzölög már. De Mrs. Thomas megérti, ma volt egy fontos tárgyalás. Még a cégtől is felhívta a férje, hogy késni fog. Nemgond. Elnézi neki. Mióta előléptették, rengeteg a munkája. Ott is marad mellette, míg el nem fogyasztja a vacsoráját. Utána elmosogat, és csatlakozik a férjéhez, aki a nappaliban tv-t néz. A lábait feltette a kisasztalra. Pedig a felesége útálja. De nehéz nap volt ez, elnézi neki. Egymás mellé bújva nézik a bárgyú műsort.
Thomas felkel, és az emelet felé indul. Félúton megáll. A felesége szólt neki. Amikor visszanéz, Mrs. Thomas kérdőn áll a kisasztal és a kanapé közt. Arcára a meglepődöttség és a fájdalom összjátéka torz árnyékokat vet. Ökölbe szoítja a kezét, majd Thomas felé kap. Thomas hátán csattan egy 16 kulcsból álló kulcscsomó, melyre egy rózsaszín félig kopott nyúlfarok van szerelve, és egy öt centiméteres piros szív a „Cristy” szócskával ellátva.
Kivágódik az ajtó, és ugyanazzal a lendülettel csapódik is. Thomas lendületből fordult meg, és rohan le a lépcsőn. Vagyis rohanna. De megcsúszik egy rózsaszín nyúlfarokban, és gyorsabban ér le a földszintre, mint ahogy tervezte. Az ajtó melletti asztalnak csapódik, és tehetetlenül vágódik a feje az ablaknak. Millió darabra törik szét.
Mrs. Thomas ekkor már a garázs előtt babrál a zárral. Állandóan beakad. A sötétben nem is lát annyira. Végre valami fény segíti, hogy ki tudja nyinti az zárszerezetet. Megfordul, és ekkor látja a rohamosan közelgő fénypárt...

city at night

kigyúlt a fény. Lekapcsolni? Minek? Hadd égjen!
Nem az én számlámra pörög, így hadd pörögjön. Én is pörgök... fel.
Nade lássuk!
Minden ok. A szélütés elkerült, a mentős megköszönte a tüzet és a légitámogatást. Elvitt volna egy darabig, de inkább sétálok. Jó az idő. A szél is halkan már már némán szaggatja le a tetőket a házakról. Csak lábújhegyen...
Új hegyen... a hátsókertben. Nah, az egy másik sztori, hogy mit keres egy hegy a hátsókertben. Kicsit ködös, még meg kell látogatni a szemeket, akik félig tanúk egyik-másik ügyben, esküvőben meg temetés előtti dolgokban.
Nem is ez a mai apropó. Csak úgy. Egy kis séta a parkban. A város gyönyörű. A káosz átjárja, a síró gyerekek sikolyát elnyomja az üvöltő tömeg és a tomboló szélvihar. És tudjátok mi ebben a legjobb? Hogy tuti van ülőhely a padon!
Jééé! És tényleg! Ahogy mondtam. Le is ülök gyorsan, mégmielőtt akármi. A lángok lassan terjednek, fránya újkor! Tűzval. Fasznak?! Úgyis a marmonkannányi üde illatú benzin pillanatok alatt megoldja a gondot. Hátakkor?
Vagy nem pont gyújtogatók ellen találták ki? Hoppsz! Nézdmár! Az a 3 zsaru engem stírel...
Hehe....
Már nem. A jobboldali a középsőt próbálja eloltani, a bal oldali meg orítva rohangál, mint a vasorrú bába a mágneses viharban... mondjuk lehet csak a 2 literes tankot kellett volna rájukgyújtani... azért az a 25 liter kicsit durva 2 ember részére...
Na mindegy. Inkább megyek, mert idegesít ez a kurjongatás és rikácsolás.”égek! égek!” jajj! Az anyámasszony katonája. Lefogadom még akkor is ordítana, ha elővenném a baltámat és...
Nah jó, ezt lehet olvassák harminc éven aluliak is, moderálnom kéne magam...
a sötét füst kígyózva gomolyog az égbe. Vajon nem okoz problémát a leszállni próbáló repülőknek? Remélem... de!
Juteszembe reptér. Előző éjjel megnéztem, hogy a reptéri kivilágítást vezérlő rendszer hogy is néz ki... egy jól megpakolt bőröndnyi robbanóanyaggal a tetején.
Nem mutat jól. A berendezést tartó szerkrény fekete, a konzolok pedig sötétszürkék. Kicsit elüt a piros-sárga sporttáska és a zöld villogó led... a távirányítóra meg piros led-et szereltem!
Bassza meg! Azért erre figyelhettem volna! A gomb is piros... KLIKK!
Semmi baj nincs ezzel a várossal. Gyönyörű a közvilágítás, bár néhol giccsesnek hathat a lángoló orchiea-üvegház...
BURN!
Talán lassan meg kéne látogatni a pszihológusomat. Úgyis van rám ideje. A legutóbbi alkalommal fefixáltam vele a dolgot. A kezeit az irodai székének a karfájára fixáltam egy szögbelövővel. Kicsit nyugtalan volt, meg a titkárnője is kérdőre vont, amikor benyitott, szóval nem veszthettem el a fejem... sem a dokiét. De a szöszi leányzó nem akart belemenni a dologba. És?! Belementem én... nah, a szekszuális életem nem pont ide való....
A doki csak nem futott el azóta. Bár nehéz lehet.... lábak nélkül. Megaztán hogy lát? A mélyhűtő mélyéről szerintem nehezen....
Ez már csak részletkérdés. Tényleg! Sietnem kell, mert a 3 napja tartó áramszünet miatt lehet kezd fenengedni a hűtő. Azért úgy nehéz beszélgetni valakivel, ha a feje félig oszlóban van. De nem a norvég fővárosban Osloban...nade mindegy....
Megyek is, beszélek vele... majd folytatom egyszer...