elveszett láncszem

Találtam egy régi művet...
Egy láncszem számomra. a metamorhózisom egyik hiányzó szeme...

"Sötétség vágja át a szobát,
Csönd van és hideg.
Az ajtó nyitva. Valaki odakinnt egy láncot húz. Küszködi, mert nehéz a teher. A lánc végén egy óriási kereszt.
Viszi a vásárba. Eladni a lelkével együtt. Zinórra kötött a kéz, bábként mozog. Árnyak osonnak a sötétben. Meg-meg pengetik a húrt és sietnek tova, el. Egyszer belebotlottak az emberbe, aki a láncot húzta. Ráültek a keresztre, ne sétáljanak szegények. Egész nap lótottak-futottak, hogy másokat rontsanak, el.
El is mentek a végsőkig. Kész öröm, ha más ember... lentről, a gödörből. Hangosan. Egyedül.
Félve köpik csak le, de mégis. Le. Rá.
És mások elmennek a ... mellett.
Pöcegödörnek hiszik. Pedig az is. Tele pöccel. Sok letaszított pöccel. A többi Pöcc meg csak megy el, mitha... és mégis. De ők sem látnak, és egyszer csak egy láncot húznak...
A vásárba..."

Hazugságotok:
Penge a szívembe.
Árulásotok:
Meg is forgatja benne.
Bukott angyalok!

Nevetekre élő:
Ne emlékezzen sose!
Létetek:
szürke szellemként a
földhöz ragadjon!
Bukott angyalok

álom-gyász

fájó halált halt az álom,
én meg némán gyászolom.
jobbomon áll egy alak,
felismerem benne önmagam.
balomon egy másik ember
kinek élők közt nincs is helye.

mindhárman

"mindhármunk kihűlt teste,
a mocskos porban feküdjön.
egymás mellett, közel.
habár mások nem fogják látni,
hármunk rothadó húscafatait.
nem fogják érezni,
a legyek hadát vonzó bűzt.
- dehát ők mások... ők normálisak,
ők azok, akik csak két szemmel látnak. -
amikor a csontjainkon már
a húst lerágták a bogarak és a férgek,
amkor a koponyáink szemgödréből
az éhes hollók a szemgolyókért viaskodnak,
a hosszú szenvedés és lassú kín után...
nah AKKOR!
mindhárman együtt születünk újjá!
Arcunkat az égfelé fordítva,
szárnyainkat kifeszítve,
repüljünk fel az égbe!
Lássuk onnan, hogy mi ez a világ!"

TI!

TI! akik csak léteztek, nem éltek!
szürkeség fogságában,
egy téglagént tengődtök
a hétköznapok sivár falában.
Ti ennek örültök, és nem láttok túl
a saját illúziótokon.
rózsaszín ködben élitek sivár
álomhajhász életeteket!
egyszerű a kérdés:
Miért éltek?
és egyátalán: Éltek-e, vagy csak léteztek?

Örülök, hogy én ilyennek születtem,
betegnek, őrültnek...
örülök, hogy nem illek be közétek!
örülök, hogy szálka lehetek a szemetekben!