Egy tigrisugrás...

Egy tigris ugrással tűnik el a tengerben, egy szigetet hagyván a háta mögött. Egy óriásit, de talán még annál is nagyobbat, amit a mozikban mutatnak, hogy mekkora valójában pedig kisebb. Egy olyat, ami sokfele van, rajta fákkal, homokkal és hegyekkel. Talán nem is volt lakatlan, volt ott talán pár-száz-ezer-millió ember. De ők ilyet nem törődnek, nem látják azokat az eseményeket, amelyeket régen csak lesve hallottak a Tvben, és az elrettentő, hozzályuk kapcsolódó képsokorsokat a rádióban nézték. De kicsik voltak az emberek akkor, és féltek az ilyentől, mert nem tudják mi is az, amit látnak történni egy helyen, egy valakivel, egy időben.

Egy-egy ember mégsem szörnyülködik el, és érdekelni kezdi őt, sőt! Az oldalukat egy kis vakarcs, apró szörnyfajzat kezdi zaklatni. Fúrja az embert, vagyis csak az oldalát a kis gonosz. A kis kíváncsiság. És ilyenkor figyelni kezdenek, hátha mégegyszer látnak egyet vagy kettőt. És mindig vannak ilyenek, akik nemigazán a félésben és a butaságban lelik örömüket, hanem lehet abban, hogy egy-egy nyári estén magányosan sétálnak egy víztömeg partján, fizikailag egyedül, de mégis egy alakot mustrálnak, és talán még beszélnek is hozzá. De ő nem szól vissza, csak meghallgatja az összes ember monológját. Önmagadnak hagyja meg a problémák megoldását, hagyja, hogy te jöjj rá. Ugye milyen jó barát a Hold?

Kedves és Csendes.

Igen!

Vannak ilyen emberek, akik néha randevúznak a Holddal. Nem lenézni őket. Ők csak mások, akik máshogy látják a világot. Olyan vagyok én is...

És egyszer majd én ugrom tigrist....