KV, cigi, láncfűrész

Egy újabb nap a naptárban.
Reggel felkel, kávé, cigi, láncfűrész.
Indulni el, mert maradni szar. Hangosak a falak.
De nemsokára már nyakig leszek. És tényleg!
Jó a víz, nem hideg, nem meleg. Olyan, amiben jó a levés.
Pffuuuuu!!!!
És ez még mind semmi! Nem indult be a hadigépezet, ami szétőrli agysejtjeim.
Disznókra pattanunk, és egyenesen a holdig lovagolunk!
Útközben hagyom az eszem menni másfele. Ő meg megy is.
Néha ki is esik ezmegaz.
Hirtelen képváltás.
"Mit kérsz?" -Szól egy női hang - "Sör, Bor, Whisky-kóla vagy vodkanarancs?"
Áááááááá!
"Bizarr, de ebben a sorban pont jó lesz!"
Kommentálni nem kell. A hely viszont életre bíztató:
Füstös sötét klubbnhelység.
Egy 2 méter magas Ogre egy nagybőgőn jáccik, mellette egy bárány béget.
Az asztalokon félig vagy teljesen üres poharak, néhány teli hamutál és
pár eszméletlen ember.
RECCS!
Az ajtó tokostul repül másfél métert.
2 kalóz belép, és tudjuk: "kicsit sok volt!"
Filmszakadás.
Felkapaszkodunk megint a disznók hátára.
Utazunk időn, téren át egy messzi világba el innen.
"De mikor érünk oda?" kérdi valaki, akinek a fejét egy percel később
magam vágtam le egy uborkával.
Illúzió darabokra hullik szét, és a mámor lassan fáradságba csap át.
Nembánom, akkor reset.
És az ágyamban találom magam.
Felkelek, Kávé, Cigi, Láncfűrész...

...

A két kissrác állt egymással szemben. egyikük keze vérzik, a másik elfut elõle. a fûzva térdre rogyik, ereim beleremegnek, de nem én tehetek a halálról sem, miért gyûlöl az élet? A testvérem elfut elõlem, a nagypapa bicskáját a földre ejti. nem értem a futást, nem érti a vágást. egymást hagyjuk elmenni, a világ egy más helyére.
Keresni megyek, el a messzi vidékekre, ahová eltévedt a gólya. ott kell lennie, valahol odakinnt. talán most is sír, mert bántották rosszemberek. talán most is az eget nézi, holló csõre ütötte lyukakat köti össze. keresésem eredménye lesz a siker, aminek a végén életem utolsó erejével ölelelm haldokló húgom testét magamhoz. merthogy vége lesz ott már mindennek, az oltáron szeretkezünk egy utolsót, hadd lássák a szürke emberek ahogy meghalunk a szerelmünkbe. Szívünk nem veri az élet ütemét, vérünk a testünkbe alvad majd. szétrepednek a vénáink, a fehét falat vörösre festi a kín. szellemként nézzük majd végig, hogy válik a testünk a halandóság mardalékává. ünnepeljük a halálunk.
megtalállak egyszer, bûnös kishúgom!